Miért mutatjuk ki az érzelmeinket, ha utána elmenekülünk, s a boldogságot, a viszonzást nem éljük meg? Vajon mi értelme ennek a félelemnek? A szenvedés nem lehet lényege, amit magunknak és szerettünknek okozunk... talán az egésznek egy célja van, ha egyáltalán annak nevezhető, hogy örök, s végtelen legyen ez a történet...?
Én a jelen boldogságára vágyom, nem a majdani (ha egyáltalán megérkezik) jövőére. Miért szükségszerű mindig várni és félni, bizonytalanságban élni, amikor érzed, kimondott, viszonzott, s nincs ok, gát, amiért ne teljesedhetne be? Megszeretnék szabadulni a várakozástól, szeretném megélni a megadatott boldogságot, amikor elém áll, bevallja, hogy engem akar, s végre nem menekül el előlünk, nem fél attól, hogy mi van akkor, ha mégsem működik... A mai világban sokat akar az ember a másiktól, ha arra kéri, hogy a Jelenben éljen vele?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.